2010. júl. 2.

» .60

aztán elmentek. mindenki. fogták magukat, és lassan szétszóródtak. nem is kellett nekem otthagynom őket, mentek maguktól, és abból, ahogyan utoljára rám néztek, aztán megfordultak, tudtam, hogy most látom őket utoljára. és akkor valami fura kétségbeeséssel próbáltam egyszerre mindenkinek a szemébe nézni, végigszánkózni mindenki arcán, hogy jól az eszembe véssem, hogy mindig emlékezzek rájuk. ehhez persze túl sokan voltak, de azért megpróbáltam. mindenkire egy futó pillantást vetettem, csak egyetlen tekintetet, aztán irány a következő, aztán a következő, aztán... közben meg megijedtem, mert már a felénél elfelejtettem néhányat, pedig hát még el sem mentek.

de aztán elmentek. és akkor ijedtem csak meg igazán. mindenki itthagyott, ezen az üres téren. körülöttem minden irányba csak elszáradt, kopár síkság. sehol egy növény, sehol egy domb, sem pedig egy apró gödör, egy kis rágcsáló vagy kóborkutya... nem sütött a nap se, nem voltak felhők az égen. tényleg nagyon üres volt minden, és nem mertem levegőt venni, mert - tudja a fene, miért - attól féltem, hogy nincs levegő. hogy elfogyott az összes, és ez a nagy üresség, ez mind levegő nélkül áll itt körülöttem. és féltem megmozdulni is, féltem felemelni, majd újra letenni a lábam, mert attól tartottam, hogy akkora visszhangot verek majd vele, hogy belészakad mindkét dobhártyám. semmi nem volt ugyan, ami visszhangot adhatott volna, de más sem volt, ami elnyelhette volna a hangokat.

óvatosan leültem hát a földre, és vártam. nem konkrétan valamire vártam, hanem csak gondolkodnom kellett, hogy mit lehetne most csinálni. nem sok minden jutott eszembe.

azon gondolkodtam, hogy csak ártatlan, céltalan hülyeségnek indult az egész. semmi értelme nem volt, csak úgy elindult, bele a világba. csak úgy volt, és egyetlen percig sem gondolkodtam rajta. ahogy történt, úgy történt, ahogy jött, úgy jött. és most mégis ide jutottam. hogyan? - nem mondom, hogy fogalmam sincs, mert nagyon is van róla fogalmam. de nem tudnám megfogalmazni. nem tudom, mi minek a mije volt, mármint oksági szempontból. az is lehet, hogy semmi nem is fügött össze. nem tudom.

sokáig azt hittem, pontosabban biztosan tudtam, hogy ez az egész értelmes, célirányos dolog, és hogy én is értelmes vagyok, meg céltudatos, és magabiztos, és érdekes. kézben tartottam a dolgokat, de ha mégsem, hát egyszerűen nem foglalkoztam velük, kerestem más elfoglaltságot. szerintem elég sokáig mintha valami fura csodálat áradt volna mindenki szeméből, aki felém fordult. én meg ettől rendesen feltöltődtem, és nem igazán merültem le. még az intézetben is így volt. úgy beszélt itt velem mindenki, mint valami szenttel, és én meg mindig mosolyogtam ettől. aztán persze leesett a tantusz, és rájöttem, hogy közben meg ők is mosolyognak azon, hogy én mosolygok. aztán arra is rájöttem, hogy nem igazán mosolyognak, hanem inkább kinevetnek. nem annyira rosszindulatúan, mint ahogy az benne van ebben a szóban. de azért mégis.

onnantól kezdve aztán már inkább hárítottam ezt a sok csodálkozó szempárt, vagy elnevettem magam, valami színlelt kis zavarral az arcomon. hogy lássák, hogy nem úgy gondolom én...

de akkor hogy gondolom? nem tudtam, hogy gondolom. és nem tudtam már azt sem, ők hogy gondolják. vajon mit jelent ez a sok fura, merev mosoly? ez a sok szoborszerű mosoly, amelybe legszívesebben beletépnék a körmeimmel, hogy megnézzem, szét lehet-e szedni, mint a kemény kőszobrokat, és aztán látnám a véres ujjaimat, a szobrok pedig tovább mosolyognának. mit jelent? tényleg nem tudnám megmondani. curly sokszor sóbálvánnyá merevedett, és bármit mondtam, nem felelt. csak mosolygott, és néha bólintott. és aztán egy idő után mindig megijedtem tőle, mert nem tudtam, ez mit jelent. kinevet? lesajnál? vagy csodál? tisztel? kedvel? miért nem mondja ki? miért csak mosolyog szüntelenül?? dr. g. is mosolygott, de ő beszélt is. viszont nem értettem sose, hogy mit mond. egyszerűen nem értettem a szavait. egyesével mindnek tudtam a jelentését, de sosem tudtam egymáshoz illeszteni őket, hogy vajon miért ezeket mondja nekem. mit akar velük jelezni? sosem tudtam meg.

most, mielőtt elmentek, hosszú ideig nem mertem kinyitni a szemem. de csukott szemmel is láttam, hogy mosolyognak és várnak. kérlelhetetlenül türelmesek. tőlem várnak valamit? rám várnak? vagy mit várnak??

ez egyébként sokáig nem érdekelt. mosolyogjon, várjon és hallgasson mindenki kedve szerint. tőrödöm is én vele. megvan nekem a magam dolga, én pedig nem mosolygok és nem várok senkire. ha boldog vagyok, azt mondom: boldog vagyok. ha kinevetek valakit, azt mondom: szerintem te nem vagy komplett! ha várok valakire, azt mondom: rád várok, nem látod? egyedül talán a hallgatás az, amit néha szoktam csinálni, mert tény, hogy egész kényelmes. tulajdonképpen nagyon kényelmes. de azért ezt se kell túlzásba vinni.

az utóbbi időben viszont már nem megy ez. veszítem el a tartásom, mosolygok és várok, ahelyett, hogy beszélnék. és ha beszélek, már nincs válasz. senki sem mond semmit, csak hallgat és vár és mosolyog. és akkor arra már én sem mondok semmit. és senki nem mond semmit olyankor.

most, ahogy itt ülök ennek az üres térnek a közepén (vagy a szélén?), azon gondolkodom, hogy ha felkelek, és elindulok valamerre, mit fogok csinálni. miért indulnék el bármerre is? egyáltalán: miért kelnék fel? egyedül maradtam, és teljesen biztos vagyok benne, hogy tíz, száz és ezer kilométer után is ugyanígy fog kinézni ez a nagy kopárság. ugyanilyen kopár lesz, és ugyanilyen nagy. és ugyanilyen üres, nem lesz senki semerre, sehol sem fog ülni vagy állni senki. ha mégis - ha mégis, akkor meg mi van? akkor sincs semmi.

curly, tudom, azt akarta, és őszintén, igazán azt akarta, hogy menjek vele és a többiekkel. de nem jött össze. képtelen voltam csatlakozni hozzájuk, és elindulni, bármerre is mennek. és most itt ülök a semmi közepén, és arra várok, hátha történik valami. pontosabban - mert tudom én nagyon jól, mire is várok igazán - arra várok, hogy curly visszajöjjön. hogy visszajöjjön, és tovább nyüstöljön, hogy de igenis menjek velük. arra várok, hogy lekucorodjon mellém, pont úgy, ahogy régen anya tette, amikor nem mertem hazamenni esténként az erdőből, mert eltévedtem, és féltem, hogy a visszafelé vezető úton megesz valami, és akkor ő értem jött, és kérte, hogy gyere, mennie, itt vagyok, ketten már nem férünk be a nagy medvék szájába sem. szóval pont azt várom, hogy curly is így jöjjön vissza, és ezeket mondja. nem pontosan ezeket, de hogy ilyesmi legyen a lényegük.

nem fog visszajönni, én is tudom. mégis várom őt. és minden másra képtelen vagyok. lassan a gondolkodásra is. nem tudok normálisan gondolkodni, nem tudom eldönteni, mi mit jelent. majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az idők végezetéig így menne, azt pedig őszintén nagyon nem szeretném. talán le kéne feküdnöm, felnézni a szürke égboltra, úgy tenni, mintha csillagok lennének ott, azokat nézni egy darabig, aztán becsukni a szememet, és úgy hagyni. ez az egyetlen épeszű... hát talán nem épeszű, de haszálható ötlet. nem jut más eszembe. le is fekszem hát, elterülök a hideg, nyirkos talajon, és úgy teszek, mintha a csillagképeket nézném az égen. aztán lassan összezárom a szemem. egy darabig még látom, amíg a könnyektől folyóssá válik a sok csillagkép, aztán végleg összezárom a szemhéjam. a csukott szememen keresztül mozgatom a szemgolyóm, és érzem, ahogy a szempillám a szemgödrömet csiklandozza. a szél is fújja egy kicsit. a legjobb lenne kilépni ebből az egészből. azt hiszem. igen. a legjobb lenne abbahagyni! nem szívesen teszem, de nem tudok kitalálni semmilyen okot, amiért tovább csináljam. úgyhogy abbahagyom.

2010. jún. 24.

» .59: - gyere - mondta curly.
- nem megyek - mondtam én.
- gyere már - mondta ismét.
- nem - mondtam én.
- na, gyere - mondták a többiek.
- nem - mondtam én, és megráztam a fejem, majd hátat fordítottam nekik, és otthagytam őket.
túl sok minden ért össze. túl sok minden. és már nem bírtam. egy darabig úgy csináltam, hogy eljátszottam, hogy bírom. egy darabig így bírtam is. és most jött el a pillanat, amikor már nem. nagyon igyekeztem, szerintem. talán az nem igaz, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, de amire éppen képesnek éreztem magam, azt mindig megcsináltam vagy kimondtam vagy nem mondtam ki. nem volt elég. de dr. g. sokszor elmondta, hogy ez egyáltalán nem az én hibám, mert ez nem egyemberes munka, és nekem nem volt segítségem. ő úgy fogalmazott, hogy egyedül kellett játszanom egy nagyzenekarra írt tételt. (fura hasonlat.) lehet, hogy igaza van, de egyáltalán nem biztos. curlynek sem volt segítsége, és mégis sikerült neki. bírta, bírta, még tovább bírta, és aztán olyan lett egy nap, hogy már nem kellett semmit bírnia, mert ez rögzült nála valahogyan. ezt nagyon irigyeltem benne, de sosem tudtam megtanulni.
- gyere - mondta curly. és tudom, hogy nem udvariasságból hív, hanem azért, mert tényleg azt szeretné, ha mennék. de ha eddig nem működött, akkor mostmár biztosan nem fog. nem egyszer próbálkoztam, hanem elég sokszor. igyekeztem, és nem jött össze. dr. g. biztos azt mondaná, nem az én hibám, de éppenséggel lehetne is. nem számít semmit se.
anya mindig azt mondta, egyedül kell boldogulnod, mennie. egyedül kell megállnod a saját lábadon, és ha erre képes vagy, minden másra is képes vagy. emlékszem arra a koraestére, amikor ezt mondta, és akkor egy kicsit untam ezt a monológot, meg nem érdekelt. ez még akkor volt, amikor apa is élt. nem sokkal utána aztán apa meghalt, anya pedig később megőrült. így aztán tényleg egyedül maradtam, és azóta többet gondolkodom ezen, hogy miért mondta ezt anya.
ide kerültem aztán az intézetbe, és talán akkor romlott el végleg minden. bár nem tudnám megmondani, miért. miután bekerültem, nagyon homályossá vált minden és mindenki, körülöttem is, és az emlékeimben is. azóta már tisztult egy kicsit a kép, és végül is arra jutottam, hogy azt nem tudnám megmondani, hol vagyok pontosan, és miért vagyok itt, de nagyjából sejtem. azt sem mindig tudom megmondani, hogy épp egy élő emberrel beszélgetek-e, vagy csak egy emlékkel. ez így ment egy darabig, és hozzászoktam. jobb híján. aztán jött curly, és akkor elkezdtem reménykedni, hogy valami majd történik. először úgy tűnt, sikerülni fog, hogy együtt lelépünk innen, és kitalálunk valamit.
de nem így alakult. most curly hív, és ott állnak mögötte a többiek is. mindenki ott áll. tényleg mindenki, anya és apa is. szóval úgy tippelem, hogy ez most valami csapda, vagy ahhoz hasonló. de igazság szerint a másik irányba is csapda kell, hogy legyen, hiába fordítok hátat nekik. szóval mindkét irányba csapda van, azt hiszem. és már rég nem tudok olyan kérdésekre válaszolni, hogy miért vagy hogyan. egyre kevesebb kérdésre tudok válaszolni, és egyre kevesebbet is tudok feltenni. és a csapda is egyre több, és így egyre kevesebb a helyem. és aztán végül bele kell esni valamelyikbe. és azt nem szeretném kivárni, mert rettegek tőle. és nem merek curlyvel meg a többiekkel menni, mert tudom, hogy van köztük olyan, aki már csak emlék, és akkor az is lehet, hogy mindenki emlék, és akkor ennek semmi értelme, és csak képzelem őket. és ha így van, akkor elvileg már most is csapdában vagyok, és épp készülök beleesni egy újba. és kiszállnék én, véget vetnék az egésznek, ha tudnék. de nem tudok. tudom, mert már próbáltam. és nem működik. nem lesz vége, folytatódik.
pedig olyan jól indult. egész jól, tulajdonképpen. és olyan jó lehetett volna.
bárcsak jó lett volna. bárcsak másképp alakult volna. bárcsak másképp alakult volna. bárcsak másképp alakult volna... bárcsak minden másképp alakult volna.

2010. jún. 4.

» .58: jelenleg nem ott vagyok, ahol lennem kellene. mostanában szokásommá vált, hogy másik irányba indulok reggelenként. ez már az intézetben is szokásom volt, dr. g. meg is jegyezte, mikor a reggeli sétákról való hiányzásomat kérte számon. persze aztán mindig hozzá is tette, hogy annak ellenére, hogy ezt nem szabadna csinálni, ő azért örül ennek, mert (hogy az ő szavaival éljek) egy madárfiókának próbálgatnia kell a szárnyait repülés előtt. ezt a találó hasonlatot szem előtt tartva mostanában én is próbálgattam a szárnyaimat (átvitt értelemben, mert igaziból nincsenek), és csak úgy kószáltam mindenfelé. és most épp nem ott vagyok, ahova eredetileg el kellett volna indulnom. és most épp becsukom a szemem, és ha kinyitom, akkor dönteni kell. mármint nem nekem, hanem csak úgy lesz egy döntés. nem hozza meg senki, csak úgy lesz. ezt dr. g. mondta, nem én találtam ki. (ami azt illeti, nem is nagyon szoktam ilyesmiken gondolkodni, de dr. g. annyit beszélt nekem ezekről egy időben, hogy hamarosan ráállt az agyam.) szóval azt mondta, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amikor becsukom a szemem, és mikor kinyitom, akkor lesz valami. mindig úgy mondta ezt a valamit, hogy éreztem, ha számítógépen írná, tökre megdöntené a betűket, hogy mélysége és tartalma legyen, meg minden. azt is mondta, hogy ha miután kinyitom a szemem, és továbbra is ott leszek, akkor sikerülni fog. (nem mondta, hogy mi.) ha pedig nem így lesz, arról soha az életben nem fogok tudni, szóval egyesélyes a dolog. amit utálok. két esély mindig kell, bár kettő közül választani is rossz, de egy kicsit jobb, mint nem választani. néha megpróbálgattam, hogy becsukom a szemem, aztán kinyitottam, és mindig ott voltam ugyan, de semmi sem történt. dr. g. azt mondta, hogy néha a semmi valami, de nekem ezek a semmik semmik voltak. nem történt valami. mindig csak az volt, hogy felébredtem reggelenként, és hallottam, ahogy curly szuszog mellettem. és azt hiszem, egyszer sem volt olyan, hogy azt éreztem volna, valami másnak kellene lennie. csak azt éreztem mindig, hogy lehetne valami más is, és ez megrémisztett. dr. g.-nek egyszer beszéltem erről, de csak mosolygott, és valami hülyeséget mondott, hogy hát igen, mindig sok a lehetőség. teljesen félreértett. hiszen nekem nem volt semmilyen lehetőség. nekem volt egy dolog, ami épp folyamatosan történt, és tök nyilvánvaló, hogy emellett nem volt semmi más. lehetett volna, de ez egy múlt idejű dolog. és már el lett döntve, hogy nem lett. ettől rémültem meg mindig, hogy tudtam, hogy lehetett volna, de nem lett. és egész csomó variációt tudtam, hogy lehetett volna. nem csak csúcsszupereket, rosszakat is, hogy igazi legyen. és dr. g. szerintem valami olyasmire gondolt a döntöttbetűs valamivel, hogy ha majd egyik nap kinyitom a szemem, akkor az egyik ilyen volna-lehetőség megvalósul, és ha megvalósul, akkor soha többé nem fog eszembe jutni semmilyen más, ami nyilván csak a mesékben van. erre gondolok most, mielőtt kinyitnám a szemem ma reggel is. hátha ez egy mese, és akkor hátha tényleg.

2010. máj. 10.

» .57: - én azt hittem, hogy...
- mert megint hülye vagy.
- azt hittem, hogy majd felfigyelnek.
- mondom én. tiszta hülye!
- azt hittem, hogy majd kiszúrják, és szimatolni kezdenek.
- szimatolni! haha!
- hát igen, hogy hol van mennie? nem láttátok mennie-t? hogy majd keresnek.
- ugyan ki keresne téged?
- hát mit tudom én, valaki a fiúk közül. vagy a gondozók. vagy-
- hát akkor tényleg jó nagy hülye vagy.
- csak azt hittem, hogy majd valakit zavarni fog, hogy csak úgy, nyom nélkül...
- kit zavarna?
- nem tudom. amikor elindultam az alagsor felé, hogy megkeressem a fészert... amikor elindultam, akkor visszanéztem egy párszor. megtorpantam, és visszafordultam, hogy jön-e utánam valaki, de nem jött senki.
- még szép.
- köhögtem is párat, hátha akkor kiszúrnak, és megpróbálnak megállítani vagy valami. de nem jött senki.
- persze, hogy nem.
- de ez nagyon rossz, curly, tudod?
- aha.
- hogy rossz, érted, hogy ott sem marasztalt senki, és most te is ilyen undok vagy velem.
- miért, mit vártál?
- hát valami...
- valami mit?
- kedvességet vagy hálát. tudod? hogy utánad jöttem.
- hm. na és minek jöttél utánam?
- nem tudom... mert a barátom vagy. a barátom vagy.
- és?
- hát és... hiányoztál. na. vagy nem tudom. veled akartam lenni, ahogy eddig.
- de akkor meg mit pattogsz, hogy nem ment utánad senki?
- csak... tudod, én csak...
- nem tudom, te csak mi.
- én csak azt akartam, hogy valakinek hiányozzak majd. bizonyítékot, tudod, hogy nem tűnök el nyomtalanul.
- ja. hát az vicces.

és elfordult.
ott álltam egyedül, és már nem mehettem vissza, mert bármennyire is nem szerettem volna, végül eltűntem nyomtalanul, és nem keresett senki.

2010. márc. 28.

» .56: azt hiszem, érthető és logikus volt, hogy lehangolt voltam egész nap. curlyvel rengeteg időt töltöttünk együtt az elmúlt néhány hét során, szinte nem is volt olyan perc, hogy ne együtt csináltunk volna valamit. furcsa viszony alakult ki közöttünk, amiről nem igazán tudtam volna megmondani, hogy micsoda. ez szóba is került.

- curly - mondtam -, én nem igazán tudom megmondani, hogy micsoda. az, ami közöttünk van.
- ó - mondta erre, és aztán folytatta a könyvet, amit olvasott.
- ez nem válasz - feleltem erre.
- ja... - tette hozzá. - tényleg.
- figyelj, barátok vagyunk? vagy mi? jó lenne tudnom, mit gondolsz.
- hát... - gondolkodott el egy pillanatra. - nem tudom. nem tudom, mennie. semmit.
- semmit?
- hát úgy értem... minek? minek gondolni bármit is? jól érzed magad? igen. jól elvagy velem? igen. szeretsz velem beszélgetni? igen. ennyi nem elég? de elég.
- igen, csak...
- csak mi?
- figyelj, nem tudom. mégis sokat gondolok erre. ránk. rád.
- jó. de ez baj? én is gondolok rád, hiszen sokat vagyunk együtt. és?
- nem tudom.
- hm.
- barátok vagyunk? vagy nem?
- szerintem biztos, hogy azok vagyunk, mennie. ne aggódj.

szóval nagyon sokat voltunk együtt, és biztos, hogy barátok voltunk. ma pedig sehol sem láttam curlyt. mikor felébredtem, már nem volt a szobájában (nyolc szobával arrébb lakik), és a szobatársai sem látták aznap reggel. hol van? - kérdeztem dr. g.-t, ő sem látta aznap. senki se látta. és mostmár lassan este volt, és egyre jobban felidegesítettem magam, hogy ebben a hülye intézetben mégis hova lehet így eltűnni. és azért voltam ideges, legfőképp, mert tudtam, hogy nagyon is el lehet itt veszni, ha olyanja van az embernek. de curlynek vajon miért lenne? és miért nem szólt? mi bánthatta meg? vagy ki? én voltam?

s. váratlanul leült mellém, és egy kicsit aggodalmas ábrázattal felém fordult.
- figyelj, mennie. mondhatok valamit?
- aha.
- nem akarok beleszólni a dolgaidba. csak gondoltam, elmondom, hogy tudd.
- mondd csak.
- az utóbbi időben egy kicsit furi vagy. már úgy értem... nem olyan vagy, mint szoktál lenni.
- ó. tényleg? miért nem?
- jaj, hát... nézd, tényleg nem az én dolgom, csak... nem is tudom. kicsit olyan vagy, mint egy régebbi szobatársam. minden éjjel felébredt, kikelt az ágyából, járt-kelt, aztán visszafeküdt.
- alvajáró vagyok?
- hát nagyon olyannak nézel ki. mint aki nincs ébren egész nap. észre sem veszed az embereket, ha szól hozzád egy gondozó, elmegy a füled mellett, csak mész, csak járod a köröket, nem tudom. magad elé beszélsz, sétálsz, időnként nevetsz, időnként szomorú vagy...
- ó...
- figyelj, mennie. mi nem ismerjük egymást, de asszem, jobb lenne, ha néha beszélgetnél az emberekkel. vagy dr. g.-vel! az ő irodája mindig nyitva áll, tudod. szerintem jó lenne.
- tényleg? lehet. majd gondolkodom rajta. de figyelj, nem láttad ma curlyt?
- curlyt?
- igen, curlyt. reggel óta nem láttam, és senki más se! és ez nagyon furcsa. mert eddig sosem volt olyan, hogy legalább ne köszönt volna reggel. nem volt a menzán se, ebédnél se. a könyvtárban se. sehol! nem láttad?
- curlyt?
- igen. a barátomat.
- a barátodat... - s. valamiért a fejét rázta, aztán lemondóan meredt maga elé.
- ezek szerint tudsz róla valamit?
- jaj istenem, mennie... kicsi mennie...
- láttad? láttad curlyt?
- persze - sóhajtott s, aztán nagyon hosszan a szemembe nézett, és biztos voltam benne, hogy keres valamit. nem zavartam meg benne, hadd találja meg.
- hol van? - kérdeztem aztán egy idő után, mert egyre izgatottabbá váltam.
- van az alagsor végén egy fészer. ha az mellett elmész balra, ott van egy sötét alagút. nem vezették oda az áramot, szóval világítás nincs. nem hosszú, húsz-harminc méter lehet az egész. de töksötét.
- és?
- ott van curly.
- ott? de hát mit csinál?
- nem tudom, mennie.
- na jó, mindegy is. akkor megyek, és megkeresem.
felpattantam, és elindultam, de s. még épp megragadta a kezem. hosszú, forró ujjai teljesen körülvették a kézfejem.
- mennie, várj.
- tessék.
- figyelj... ha most odamész, akkor nincs visszaút. akármi is legyen utána, már nem jöhetsz vissza. légyszíves gondold meg jól. még választhatsz.
- de hát curly...
- még van választásod. maradhatsz itt is.
- nem, én most megyek. sietek, nehogy közben elmenjen máshova.
- ott lesz. biztosan. de átgondoltad?
- igen, persze. megyek, jó? köszi a segítséget!
- szívesen - felelte s., és csillogni kezdett a szeme. aztán nagy nehezen, egészen sokára végül elengedte a kezem, és én rohanni kezdtem az alagsor felé, hogy megkeressem curlyt.

2010. márc. 24.

» .55: curly egy idő után bólint, és nem erősködik tovább. fel-alá járkál, nagyon töri a fejét, és végül felém emeli a tekintetét, némi bűntudattal a szemében.

- figyelj, ne haragudj - mondja ő.
- én nem haragszom - mondom én.
- tényleg ne haragudj.
- oké.
- csak hát nem tudtam, hogy ez ennyire kényes téma. érted...
- hát nézd, tényleg kényes téma. nagyon kényes. ez nekem nem úgy megy, hogy csak megvonom a vállam, aztán lesz, ahogy lesz. nekem ezt előre meg kell terveznem, vigyáznom kell, és mindig résen lenni. érted, ugye?
- persze, igen. még szép.
- jó.
- megjegyzem.
- okés... de figyelj, neked ez nem így működik?
- hát nem tudom - morfondírozik curly.
- hát vagy akkor hogyan?
- mennie, nem tudom. fogalmam sincs, de tényleg. minden csak úgy van. és nekem jó így. ha mosolyogni akarok, hát mosolygok. ha sírni akarok, hát sírok. így a legegyszerűbb, nem? ha előre eltervezném, vigyáznék, meg mindig résen lennék, ahogy te mondtad, akkor egy csomószor kellene sírnom, mikor nevetni van kedvem. meg fordítva.
- aha...
- de figyelj csak, akkor te mitől félsz?
- én nem félek.
- akkor mire vigyázol ennyire? miért kell mindig résen lenned?
- hát hogy... hát azért, hogy ne legyen semmi vész. tudod, hogy... hogy minden rendben legyen.

ekkor curly körülnéz, alaposan felméri az intézet udvarát, majd ismét rám mered.

- miért, most minden rendben van?
- úgy értem, ...hát igen, a körülményekhez képest.
- mi?
- hát ahhoz képest, hogy itt vagyunk.
- ja értem... de akkor ez hülyeség. figyelj mennie, ha itt vagyunk, akkor már semmi sem lehet rendben. akkor meg minek vigyázni?
- hát...
- nem bántásból kérdezem.
- igen, tudom... de nem tudom. azért valamennyire még rendben van minden. nem teljesen. de azért valamennyire.
- dehogy is!
- de...
- nem, mennie! semmi sincs rendben!
- hm...
- figyelj, kérdezek valamit. el fogod felejteni ezt a helyet? úgy értem, valaha is.
- hát nem tudom... lehet.
- dehogy is! sose fogod elfelejteni! meg engem se! ami tök jó, egyébként. mert én szeretem, ha emlékszik rám valaki. de egyébként meg egyáltalán nem jó! pont azt jelenti, hogy nem lehet jó, mert van egy ilyen emlék. még csak nem is kell visszaemlékezned rá, akkor is ott van.
- nem tudom...
- hát igen. és figyeld meg, a végén úgy hozzászoksz itt mindenhez, hogy már nem is akarsz majd elmenni. beköltözöl ide.
- jaj, fúj! dehogy is!
- te is tudod.
- curly, nem! pont azért! tudod? mert vigyázok! mindig résen vagyok! és amíg résen vagyok, nem lesz baj!
- ahogy gondolod.
- de miért, te már fel is adtad?
- mit?
- hát... a reményt. hogy kiszabadulsz majd innen...
- mennie, ez az egész nem így működik. nincs honnan, és nincs hova kiszabadulni.
- de van. szerintem van.
- pedig nincs. mostmár nincs.
- curly, ne csináld már.
- pedig ez van, haver. még apukám mesélte, mikor élt.
- hogy?
- hát hogy ezen mindenki átesik majd egyszer.
- ezen...? de... mármint min?
- hát ezen. hogy bekerül ide.
- mi?! hova? ide, az intézetbe?
- valahogy úgy.
- ijesztően hangzik.
- most még.

2010. febr. 20.

» .54

annyi idős ez a kisfiú, amennyi nemrég még én is voltam, és egy kicsit még most is vagyok. nemrég került be, mindenki meglepetésére, mert ha valakiről, róla biztosan soha nem gondolná senki, hogy egyszer közénk fog tartozni. kérdeztem is múltkor az egyik szobatársam, hogy szerinte nem tök furcsa-e, hogy itt van, pedig hát nem úgy néz ki, mint akinek itt a helye. vállat vont, és csak annyit mondott, hogy igazából te se nézel ki úgy, mennie. vállat vontam, és nem mondtam semmit.

szóval ez a fiú alig egy-két hete van itt, és látszólag egyáltalán nincs ellenére. soha nem láttam még duzzogni, se feleselni a gondozókkal, se a földre lökni a menzakaját, se üvölteni. semmi ilyesmit nem csinál, nyugodt és békés. zárkózottnak épp nem mondanám, de nem is barátkozik olyan nagyon hevesen. bárki szól hozzá, nagyon készségesen és kedvesen válaszol, de ő nem igazán megy oda senkihez. nem hinném, hogy bunkóságból, szerintem inkább csak nem nagyon érdekli itt senki. bár múltkor beszélgettem vele néhány szót, amíg vártunk a könyvtárban a könyvtárosra.

elég szórakozott és magának való. gyakran röhögnek is rajta a többiek, és még csak nem is igazán jóindulatú röhögés ez, de mégis valahogy úgy tűnik, hogy ennek ellenére is van körülötte valami tekintély, vagy nem tudom. időnként a nagyobb srácok be is szólogatnak neki, de ő sosem veszi magára, és amint válaszolt, már fel is oldódott az egész. általában mindenkire mosolyog, ha hallgat valakit, de egyáltalán nem olyan mosoly ez, amire az ember egyértelműen azt szokta mondani, hogy ez egy őszinte nagy mosoly. enyhén magasba íveli a szája két szélét, a többinek meg egy finom kis görbületet ad. a szemeit árnyalatnyit tágabbra nyitja az átlagosnál, pont annyira, hogy még belenézhessen az ember hosszan, anélkül, hogy kezdene elveszni benne.

nem nagyon látni másokkal együtt, legtöbbször egyedül olvas vagy szöszmötöl valamit. viszont nagyon mozgékony, és sosem bír megülni a helyén. folyton futkos, de nem eszetlenül, hanem lazán, felszabadultan. azt hiszem, mielőtt bekerült ide, sporolt valamit, mert látszik, hogy nagyon jó formában van, és hiányzik neki, ha nem mozoghat egy kicsit negyedóránként.

szerdánként van egy szabad félóra két délutáni foglalkozás között, amikor mindenki azt csinál, amit akar, de nem kószálhat el túl messzire. nem igazán szeretem ezt a szabad félórát, mert pont nem elég semmire. ilyenkor épp túl vagyunk az ebéden, tehát egyébként is lustább mindenki egy kicsit. nem úgy az új fiú. épp kimegyek a szobából, miután már nem tudok mit kezdeni magammal, és látom, hogy a folyosó végén lábát a magasba lendítve kézenállásokat gyakorol. elnézem egy darabig, és látom, hogy egész ügyes. nem csak úgy unalmában csinálja, mert még sosem próbálta ki a kézenállást, hanem rendszeres gyakorlatként.
hirtelen rám néz, és vagy két másodpercig csak nézzük egymást. aztán mosolyog, és folytatja. úgy teszek, mint akit a legkevésbé sem érdekel, de épp arra lenne valami sétálnivalóm, így hát elindulok az ő irányába. rögtön kiszúr, és azon nyomban hozzám is fordul, arcán ismét a sajátos mosoly.

- gyere! - lép felém, és se szó, se beszéd, a vállamra teszi a kezét, és a fal felé irányít. aztán vár, mintha csak én kértem volna rá, hogy várjon.
- na! próbáld meg! - buzdít lelkesen.
- mit? a kézenállást?
- persze! nagyon könnyű! csak mindenki fél tőle, mert nehéznek látszik.
- hát...
- na! rajta! neked tuti menni fog.
végül is miért ne, vállat vonok. megpróbálom, és azt hiszem, egész jól megy. én sem először próbálok meg kézen állni, de már rég nem csináltam, és kicsit kijöhettem a gyakorlatból.
- jó! nagyon jó! - lelkendezik az új fiú. - én megmondtam!
- aha... - bólintok, valami bátortalan mosollyal.
- hogy hívnak téged?
- mennie.
- én curly vagyok.
ezen önkéntelenül kuncogni kezdek, mert a curly egy angol szó, és azt jelenti, bongyoros, göndör, és ennek a fiúnak pont olyan haja van.
- ez az igazi neved?
- á, nem. sajnos nem. az igazi nevem carl. és a nagymamám carlynak hívott régebben. és akkor abból lett curly.
- szóval te sem magyarországon születtél?
- nem. na? megpróbálod megint?
- ...ja, igen.
- várj, most csináljuk egyszerre. de ne gyere vissza olyan hamar. oké?
- jó, megpróbálom.
- akkor háromra. egy, kettő, három!
fellendülünk, és támasztjuk a falat, lábunk az ég felé.
- bírod még? - kérdi, hangjában pedig az erőlködésnek nyoma sincs.
- öh, aha... azt hiszem.
- hipp-hopp belejössz majd. aztán utána csak így akarsz majd lenni.
egy darabig még így maradunk, aztán én már érzem, hogy túl sok a vér a fejemben, és túl kevés a lábamban, úgyhogy visszalendülök a talajra, és leülök egy kicsit az ablakpárkányra. curly is mellém ül egy idő múlva, aztán az órájára néz, és azt mondja, mindjárt kezdődik a foglalkozás, gyere.

2010. febr. 2.

» .53

didergek a sűrű, ismeretlen erdőben, a fény messze kívül reked. mostanáig próbáltam megtalálni az ösvényt. de nem megy. most mi legyen? azt hiszem, nagyon eltévedtem.

most mégis mit csináljak???

2010. jan. 15.

» .52: mozdulatlanul állunk egymással szemben, farkasszemet nézünk meredten. várjuk, ki mozdul meg előbb, hogy aztán a másik azon nyomban kivédje a támadást, vagy próbálja felfogni valahogy az ütést. egymásnak esünk, tépjük a másikat, ahol érjük, a haját ráncigáljuk, de olyan erősen, hogy a koponyájáig nyilalljon a fájdalom, és rugdosunk össze-vissza, valamelyik rúgás csak eltalál valamit.

aztán majd egyik pillanatról a másikra, hirtelen fejezzük be. és majd zavartan választjuk szét az összegabalyodott tagjainkat, már ha még a helyükön vannak. aztán megállunk majd egymással szemben, megint nézzük a másikat, és várjuk, ki neveti el magát előbb.

legalábbis remélem, hogy valahogy így lesz vége.

2009. dec. 24.

» .51

hallottam, hogy már egy ideje a szobám előtt sündörög. végül aztán kopogott is, ami egyáltalán nem volt szokása a gondozóknak, köztük neki se. kicsit zavartan álldogált az ajtóban, úgy tett, mintha csak rutinellenőrzést végezne, bár a legkevésbé sem tűnt úgy, mint aki távozni akar. sőt, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd miután mondtam, hogy igen, kijjebb nyitotta az ajtót, és beljebb lépett a szobába.
az egész intézet üres volt, rajta kívül csak a portás ügyelt (illetve hát gondolom aludt) a földszinten. mindenki más hazament.

- öh, én... izé, nem bánod, ha bejövök egy kicsit?
- nem, tessék csak.

mosolygott, majd leült az egyik székre a velem szemben alvó srác ágya előtt. máskor fehér köpenyt szokott viselni, mint a többi gondozó, de most, mivel ez "nem rendes" munka volt, mivel csak rám kellett figyelni, utcai ruhát hordott. és így egészen furcsa volt belegondolni, hogy ő tulajdonképpen egy gondozó. ha szembejött volna az utcán, talán... hát nem tudom, mire tippeltem volna. de nem gondozóra. barna magas nyakú kötött garbót viselt, mellé szoknyát és divatos fekete téli csizmát.

- mit olvasol? - kérdezte a kezemben levő könyv felé biccentve.
- semmit - csuktam be a könyvet, és a hátam mögé dugtam.
- hm... - mosolygott kedvesen, majd hallgatott néhány percig, és körbefuttatta a szemét a helyiségben, mintha csak most járna itt először.
- ne tessék haragudni, amiért csak miattam be kellett jönnie.
- mi?
- hát gondolom, marha pipa lett, amikor behívták. biztos a családja is tök mérges most, ugye?
- ugyan, mennie. én bármikor együtt lehetek a családommal. nem kell hozzá karácsonynak lennie. tudod? elég sokan vagyunk, úgyhogy meglesznek nélkülem is.
- pedig nem csinálnék semmit! nyugodtan itt lehetne hagyni engem egy estére, semmihez se nyúlnék, becsszó!
- ezt mindenki tudja. nem is ezért hívtak be. hanem hogy ne maradj egyedül karácsony este.
- ó.
éreztem, hogy egy kicsit égetni kezd az arcom.
- önnek van gyereke? ha meg szabad kérdezni.
- nem, még nincsen. szeretnénk, de eddig sajnos nem sikerült.
- a barátja nem haragszik, amiért most nem vele van?
- megbeszéltük, és nem haragszik. ne aggódj emiatt, mennie. senki nem haragszik, amiért most itt kell lennem. én sem haragszom. oké?
- hát...
- te haragszol? jobb szeretnél most egyedül lenni?
vállat vontam.
- nekem mindegy.
- szereted a karácsonyt?
- nem tudom. talán. most nem igazán.
- én szeretem. legfőképp azért, mert édesanyám csak ilyenkor hajlandó nagy sütést rendezni. évközben mindig csak egy-egy krémes valamit hoz össze. de ilyenkor bezzeg! figyelj, hoztam is belőle egy kicsit. hozok, jó? kérsz? van bejgli, meg mézes süti, meg valami epres.
- ö, hát...
- mindjárt itt vagyok.

elment süteményért. amíg vártam rá, megigazítottam az ágyamon a huzatot, meg rendet tettem a polcomon.

- itt is vagyok. ebben a fémdobozban van mindegyikből egy-két szelet. tessék. vegyél nyugodtan! vegyük úgy, hogy ez a karácsonyi ajándékom neked, oké?
- muszáj?
- nem. akkor vegyük úgy, hogy megkínállak. csak úgy.
- jó.
vettem egy szeletet az epresből, mert nagyon szeretem az epres dolgokat.
- milyen? még én sem kóstoltam.
- finom. nagyon finom. tessék megenni a másikat.
- figyelj mennie, tegeződjünk, oké?
- tényleg?
- persze. a legtöbb srác tegez. még épp elég fiatal vagyok hozzá, mi?!

és nevetett. de nem kicsi, szerény kacagása volt, hanem nagy, hangos és vidám nevetése, és ezért nekem is muszáj volt reflexszerűen nevetnem.

- na. vegyél még sütit! kóstold meg a bejglit, az is nagyon fincsi... hm! nem akarsz játszani valamit?
- játszani?!
- aha.
- én nem vagyok kisgyerek!
- még szép, hogy nem. tizenhárom évesen az ember ne is legyen az. csak mi mindig játszunk otthon karácsonykor. ez nálunk ilyen hagyomány vagy mi.
- jó. de mit akar... mit akarsz játszani?
- mondd meg te!
- hát... nekem nincs semmilyen játékom.
- ó, igaz is... sajnos nekem sincs.
- tudod...

egy röpke pillanat erejéig teljesen megdermedt a levegő. szinte hallottam, ahogy az épület üres szobáiban egyszerre kondul meg a vaksötétség, és nyomasztó érzésem támadt, amiért egy ekkora épületben csak ebben a szobában ég a villany. mintha a többi sötét szoba el akarná nyelni ezt az egyet. kicsit görcsölni kezdett a gyomrom.

- igen? mondd csak.
- tudod, örökbe fogadhatsz, ha akarsz.
- ...hogy?
- úgy értem... mondtad, hogy nem sikerült eddig a gyerek. hát én itt vagyok!
- ó, mennie...
- nem vagyok balhés. meg egy csomó házimunkát meg tudok már csinálni. és tök keveset eszek, úgyhogy nem kéne rám sok pénzt költeni.
- jesszusom... most borzasztóan zavarban vagyok.

2009. dec. 1.

» .50: ülök a rendszeres havi viziten, és utálatosabb vagyok, mint valaha. összehúzom a szemöldököm, a mellkasomhoz szorítom a karjaim, és a fotelba belesüppedve nézek dr. j.-re. ő türelmesen néz rám vissza, pont úgy, ahogy a nagypapák szoktak az unokákra. egy idő után elfordítom a tekintetem, de aztán újra őt nézem.
- csak... csak mondd el, mi a baj.
- baj?... milyen baj?
- úgy látom, hogy valami baj van. mintha ideges lennél. vagy nem tudom.
- nincs semmi baj!
- jól vagy mostanában? nem vagy ideges valami miatt?
- minden oké.
- mennie, őszinte leszek veled. nem szoktál így duzzogni. és nem szoktál undok lenni. se velem, se a többiekkel. és most napok óta mindenkitől azt hallom, hogy utálatos vagy és makacs.
- jó, persze, hát ha ők mondják, akkor biztosan úgy is van!
- nem, én ezt nem mondom, mert lehet, hogy ők értik félre a dolgot, de azt ők is látják, hogy valami nincs rendjén. mert nem vagy olyan mostanában, mint amilyen voltál.
- jó.
- szóval az első tippem az volt, hogy esetleg bánt valami. hm?... de ez csak tipp volt igazából. de akkor ezek szerint nincs semmi baj, tényleg?
- nincs semmi baj.
- jólvan. akkor most nem beszélgetünk tovább. majd holnap, oké?
ez volt a határ, és épp ezt léptük most át. úgyhogy nem volt más lehetőségem.
- nem! nem akarok beszélni! elegem van, hogy... elegem van!
- mondd ki!
- elegem van! mindenből, magából, a fiúkból, a gondozókból, az egészből, mindenkiből! mindenki annyira okos és tud mindent, és csak mondják, hogy ezt csináld mennie, ezt ne csináld mennie, így csináld, úgy ne csináld, és folyton csak ez megy, és amit én tegnap még csinálhattam, ma már nem csinálhatom, mert nem illik, mert nem való, mert nem ez a dolgom, és mást meg, amit eddig nem csináltam, most nemhogy csinálhatom, de egyenesen kötelező csinálnom, mintha ez valami munkabeosztás lenne, amit követni kell, és nem lehet tőle eltérni! utálom az egészet, hogy...
- folytasd! folytasd már mennie, az istenért!
- utálom! mindent utálok! és utálom, hogy mindent utálok, mert... mert-
- mert te nem voltál ilyen régebben!
ez egy újabb határ volt, amit szintén átléptünk. szóval sírni kezdtem.
- utálom itt ezt az egészet! el szeretnék menni, de nem lehet, és...
- ülj le... nyugodj meg egy kicsit.
- nem! nem akarok leülni! nem akarok beszélni! nem akarom ezt az egészet csinálni tovább!
- de hát akkor mégis mi a csudát akarsz csinálni?
- nem akarok lefeküdni aludni, és nem akarok felkelni a holnapra, és a holnaputánra, és az azutánra, visszafelé akarom, legyen minden visszafelé, a holnap az tegnap legyen, a holnapután tegnapelőtt...
- jó.
- menjen minden visszafelé! forduljon minden vissza!
- jólvan. forduljon...
- persze most kinevet!
- úgy látod, mosolygok?
- igenis úgy látom! kinevet! szegény kis mennie miket össze nem hord... ezt gondolja!
- nem gondolom ezt.
- de igen!
- nem. fordulj vissza, mennie. csak rajtad múlik.
- persze! és akkor innen már egyenes járattal visznek az elmegyógyintézetbe...!
ez pedig egy újabb határ volt, ezt is átléptük, de ezt csak akkor vettem észre, amikor dr. j. nem válaszolt semmit, hanem csak tisztelettudóan lehajtotta a fejét, és az ölébe meredt néhány másodpercig. én meg kimentem az irodájából, végigrohantam a folyosón, egyenesen a szobámba mentem, a párnámba temettem az arcomat, és úgy kezdtem el hangosan ordítani. hamarosan egy gondozó sietett mellém, próbált elcsitítani, de már a kezében is volt a tű, melyet aztán gyorsan a bal vállamba is nyomott. könny tódult a szemembe, de nem sírós könnyek, csak a szuri miatt, sima tompító könnyek. elmosódott előttem a szoba körvonala, a gondozó, meg minden. ezzel voltam kénytelen beérni, de egy kicsit azért jobban éreztem már magam, hiába utálom a szurit. négy-öt órára bágyadt félálomba merültem.

2009. nov. 23.

» .49: mozdulatlanná merevedett minden, a levegő megszűnt mozogni, egy helyben álltak az autók, a buszok, az emberek, a jelzőlámpa nem váltott pirosra, csak sárga maradt, a madarak beleolvadtak az égen a felhőkbe, és örökké ottmaradtak, és az éppen ugató kóborkutya szája tátva maradt, a földre csöpögő nyál megállt félúton, és a villamoshoz siető néni fájdalomittas tekintettel meredt üveges pupillákkal, mert tele volt a keze szatyrokkal, és az egyikből épp készült kicsúszni egy retek, de a szatyor szélén lógva most az is csak mozdulatlan csüngött, és a földön parázsló cigarettacsikk füstje nem kígyózott felfelé, és olyan merev volt az egész utca, mint egy vastag kerettel a falra akasztott csendélet, melyet elit emberek méregetnek, aztán továbbállnak szó nélkül, és én is méregettem ezt a szoborszerű csendéletet, de én ugyanakkor benne is voltam, és így mozdulatlannak is kellett lennem, és sokáig vártam, hátha történik valami, de semmi sem történt, és nem hallottam semmit, még a csendet se, a fülemben a zúgást, semmit se, mert megállt létezni a világ, és nem volt többé mozgás, nem volt változás, mert eltűnt az idő, és én valahogy mégis érzékelni tudtam a dolgokat, és a sárgán világító jelzőlámpáról tudtam, hogy hamarosan pirosra kellene váltania, és a madárról, hogy tovább kellene szállnia, és a kutyáról, hogy csaholnia, meg a néniről, hogy futnia a villamoshoz, mindenről előttem volt egy kép, hogy ha ez a mozdulatlanság újra mozgásnak indulna, mi történne, de hiába volt előttem egy kép, semmire nem mentem vele, mert nem indult újra mozgásnak semmi, és így arra gondoltam, az, aminek történnie kellene a jövőben, valójában csak a múltban történhetett meg, sehol máshol, mert a jövő már nincs, mert már idő sincs, de amikor volt, akkor még múlt is volt, most viszont ezek a fogalmak már nincsenek, de én mégis ezekre gondolok, pedig ha a csendélet része vagyok, nem gondolhatnék ezekre,
és úgy éreztem, ebbe beleőrülök.
ezt álmodtam.

2009. nov. 13.

» .48: dr. jenne egy kissé túlzott fontoskodással kezdett írni valamit egy kis füzetbe. vele szembe ültem, és türelmesen vártam. kezemet az ölembe ejtettem, és az ujjaimat néztem. ijesztően fehérek voltak, megdörzsöltem őket egy kicsit, hogy egy kis vér áramoljon beléjük.
a férfi végtelen kényelemmel a tolla hegyére helyezte a kupakot, majd a füzetre helyezte, és úgy csodálta ezt a csendéletet, mint egy tökéletes pontossággal megalkotott, művészi kompozícióba rendezett alkotást. aztán, mikor már vagy öt perc is eltelt, végre hajlandó volt rám nézni.
egy darabig álltam a tekintetét, de aztán kénytelen voltam ismét az ölembe meredni. dr. jenne szemébe nézni olyan volt, mintha a saját szemembe néznék, és ez a legkevésbé sem volt kellemes érzés. azért még egyszer erőt vettem magamon, és kérdő tekintettel a szemébe néztem, mintha csak egy végső, mindent eldöntő összecsapást játszanék. dr. jenne üveges szempárral válaszolt, majd enyhén megrázta a fejét. még a száját is kinyitotta, és hangtalanul azt suttogta: nem.

nem...

így hát nem tudtam mást tenni, minthogy megköszöntem, hogy fogadott, felkeltem a fotelból, becsuktam magam mögött az ajtót, majd kínosan nyikorgó lépteket magam mögött hagyva elindultam az üres folyosón, miközben arra vártam, hogy történjen valami nagy dolog. valami igazán nagy!

2009. nov. 11.

» .47: toporgok az ajtó előtt, az ujjaimat tördelem. nem merek benyitni. különféle taktikákat eszelek ki: a harmadik nagy sóhaj után fogod a nyavalyás kilincset, és lenyomod. na jó, akkor a következő sóhaj után! jó, akkor tíz másodperc múlva. de a kezemnek esze ágában sincs a kilincs felé közelíteni.
lehet, hogy tényleg nem kéne? lehet, hogy pont ez az ajtó nem azért van itt, hogy én mindenáron bemenjek rajta? elvégre ilyen ajtó elég sok van a földön. talán ez is egyike azoknak.

késő. ajtót nyitnak, nincs más választásom. be kell mennem, mert mostmár udvariatlanság lenne elmenni. kerülj beljebb - hallom a hangját. de nem vagyok benne biztos, hogy nem csak udvariasságból mondja ő is. talán inkább rám csukná az ajtót. megkérdezni persze nem lehet az ilyesmit, de hát akkor honnan tudhatnám??

leveszem a cipőm, a kabátomat a fogasra akasztom. a sálamat a jobb, a kesztyűmet a bal kabátujjba gyömöszölöm (kicsi korom óta ez a sorrend, fordítva sosem lehet). minden megy magától, gyakorlatilag gondolkodni sincs alkalmam a mozdulataimon. leülök egy fotelba, és fogalmam sincs, vajon mindennek van-e bármiféle értelme.

de hát akkor mi másnak lenne? - kérdezne vissza t., ha ezt most hallaná. hát, fogas kérdés.

2009. nov. 1.

» .46: marha hideg, szinte szúrós szél tombol egész délelőtt, alig merem kiengedni a levegőt a tüdőmből, mert attól félek, hogy egy nagyobb lökés engem is felborítana. sokan vannak azért. nézegetem a sok idegent, félig mintha ismerősök lennének, pedig sosem láttam őket, talán egyszer az utcán vagy a boltban. de olyan egyformák. még a mécsesek is egyformák, mintha mindenki összebeszélt volna, hogy hol veszik. vacognak a fogaim.
anya mellettem tüsténkedik, fontoskodva elrendezi a mécseseket, kisebbfajta kompozíciót készít. r. tőlem másfél méterre nézi. mikor kész, előveszem a gyufát, és rendkívül nehézkes munkával az összes mécsest meggyújtom. hármat azon nyomban elfúj a szél, azokat újragyújtom, majd rájuk illesztem a kis fedelet. egy darabig csendben állunk.
lopva anyára nézek, aztán r.-re. kikezdi az arcukat a szél, a szájuk cserepes, a szemük beesett. hülyén érzem magam. arra számítok, hogy sírni fog kelleni egy kicsit, de nem, csak állunk, és úgy teszünk, mintha a villamosra várnánk.
- nem megyünk? - kérdem.
- egy percet még kibírsz - mondja anya.
értetlenül álldogálok tovább, egy kaviccsal kezdek játszani, ide-oda rugdosom. anya lehajtja a fejét, és mered maga elé, nem fókuszál semmire. r. meg csak úgy lézeng, mintha egy másik bolygóról tévedt volna ide. anya egy cigarettára gyújt, és továbbra is néz a semmibe. nekem meg kicsit rossz érzésem támad, mert eszembe jut, hogy nemsokára biztos egyedül fogok jönni mécseseket gyújtani, és akkor már anya is itt fog feküdni a kőtömb alatt.
megint anyára nézek - már most olyan sápadt és élettelen, mintha meghalt volna. majdnem megbököm, hogy ellenőrizzem, hogy minden oké.

néhány perc múlva elindulunk, aztán az utca kereszteződésénél szótlanul elbúcsúzunk, és ők elrobognak valamerre a ködös kisutcában. egy darabig nézem a kocsit, aztán elindulok a másik irányba. szívem szerint...
nem! próbálom magamra erőltetni a gondolatot, hogy igenis a másik irányba mennék szívem szerint. a ködös kisutca végén anya háza áll. ezt elismétlem magamban egy párszor, aztán egy követ magam előtt rugdosva, "lesz, ami lesz"-vállvonással útnak indulok a főút mentén.

2009. okt. 1.

» .45: búgott még javában az egész éjszaka, mentünk át a másik partra, lassan. nem szóltam egy szót se, csak mendegéltem mellettük, időnként lopva oldalra néztem, tördeltem az ujjaim a hátam mögött. azon gondolkodtam, vajon nem akarnak-e lehagyni, előrébb menni tizenegynéhány méterrel, vagy két-hárommal legalább, csak mellettem ne, és bármennyire is igyekeztem, nem jöttem rá végül. szóval csak mentem tovább, és kalimpálni kezdett hirtelen a szívem. próbáltam visszafogni, hogy ne hallják, mert akkor valami szörnyen nagy baj lesz. csobogott alattunk a víz, elnyomta a monoton koppanásokat, itt a mellkasomban. de én azért hallottam továbbra is, meg éreztem a torkomban.
mentünk tovább, beszéltünk valamit. és akkor válaszolnom kellett volna, és hirtelen nem tudtam. és éreztem, amint rám merednek, furcsán, kíváncsian.
aztán néhány pillanattal később már ez is csak egy emlék volt. tök gyorsan emlék lett belőle, én például észre sem vettem, csak jóval később. hogy már nem történik, hanem már megtörtént egy jó ideje.

2009. szept. 12.

» .44: ketten ülünk a teraszon, s. kávét iszik, én almalevet. odanyújtja felém a kávét, de már a szagától is émelygés fog el. nem baj, mondja, több marad neki. meg hogy különben is rászokom majd egyszer.
ülünk csendben, pihenünk, nézzük a sok munkába vagy bárhova igyekvő embert, meg az autókat. leülünk öt percre, majd nemsokára mi is igyekszünk. mert hát most ilyen ötperces leülések vannak csak. egy almalé nekem, egy kávé s.-nek.
aztán fizet, integet, és a következő pillanatban már irdatlan sebességgel száguld. én még mindig sétálok inkább. úgy lassabban múlik az előző pillanat, és lassabban jön a következő.

2009. aug. 22.

» .43: nem szabadna elmondanom senkinek, de találtam egy ajtót. egészen vicces. egyik nap mentem egy félreeső utcán, és megláttam két ház között egy fekete ajtót, rajta fura fehér krétaírással. nem tudom, milyen nyelven írhatták, vagy hogy milyen betűkkel, de több szó volt, az biztos.
egy kicsit furcsán festett a belvárosban, egy ilyen tiszta és rendezett környéken, egy ilyen csúnya és piszkos ajtó, ami úgy festett, mintha csak valami szeméttároló lenne. de hát gondoltam, hogy nem az volt. benyitni viszont nem mertem. néhány perc toporzékolás után végül becsöngettem az ajtó melletti házba, hogy megkérdezzem, miért van itt egy ilyen piszkos ajtó. körülbelül harmincéves lehetett a nő, aki kilépett a házból.
- tessék, mit parancsol? - majd kijavította magát. - szervusz.
- csókolom, elnézést. én csak azt szeretném megkérdezni, hogy ez miféle ajtó?
- ez a fekete? ez a garázsajtónk.
ami persze nem lehetett igaz, mert még egy szélesebb kanapé sem fért volna be rajta. ahogy ezen gondolkodtam, a nő ravasz mosolyra húzta a száját, mintha csak azt várná, vajon bedőlök-e a csapdájába, és most lám, bedőltem.
- de... de ez nem is igaz, ugye? - kérdeztem végül.
- tényleg nem.
néhány másodpercig csendben méregetett engem, amitől én azonnal elpirultam és zavarba estem, kerültem a tekintetét, ő viszont egyenesen a szemembe nézett, úgy meredt rám, mintha egy kút mélyén keresné a talizmánját.
- ez egy varázsajtó - mondta nagysokára.
- varázsajtó? hogy tetszik érteni?
- úgy, hogy varázsereje van.
- tényleg?
- tényleg. na persze ha az ember nem hisz a varázslatban, akkor nincsen semmilyen ereje. mert akkor csak egy ronda ajtó.
- igazából tényleg nem túl szép.
- hát igen. de varázsereje van. ha belépsz rajta, megváltozik az egész életed.
- micsoda?!
- nem viccelek. ha belépsz ezen az ajtón, egy ágyban ébredsz fel, és attól a naptól kezdve minden másképp fog alakulni. tudod?
- bevallom, nem igazán hiszek az ilyesmiben.
- én ebben nem lennék olyan biztos... hiszen te még gyerek vagy. a képzeleted nem ismer határokat.
- nem szoktam képzelegni.
- minden gyerek szokott képzelegni. sőt minden ember. ezt nem én gondolom így. ez egy tény. márpedig ha el tudsz képzelni valamit, akkor az létezhet is. el tudod képzelni, hogy belépsz egy ajtón, ahol vaksötétség burkol magába, majd egyszercsak úgy ébredsz fel, hogy azt sem tudod, hol vagy, mégsincs benned kétely?
- hát... nem igazán.
- miért nem?
- az emberben mindig van kétely.
- na, hát pont ez az! az ajtó megszünteti a kételyeket. nem szó szerint, persze. csak válaszokat ad. kérdésekre.
nem feleltem. ha ez az ajtó tényleg válaszokat ad, akkor szeretnék belépni rajta.
és beléptem.
és azon gondolkodtam, vajon kitisztul-e majd a köd, elvonul-e a fátyolfelhő, s szélcsend vesz majd körül? vajon megszűnik-e a hályog és a szörnyű ricsaj, a rémes lárma, mely nem hagy nyugodni már nagyon régóta? és vajon ha felkelek majd abban az ágyban, akkor fogok-e tudni úgy mosolyogni, hogy ne vacogjanak közben a fogaim?

2009. aug. 19.

» .42: előbújni nem lehet akármikor. nincsenek persze konkrét időpontok, hogy mondjuk reggel kilenckor szabad, de tízkor már nem szabad. nem így megy. hanem az ember egyszer csak érezni kezdi, hogy most elő lehet bújni, és akkor előbújik, aztán ugyanígy, egyszer azt is érezni kezdi, hogy mostmár el kell bújni. nem olyan nehéz egyébként, csak idő kérdése, mikor jön meg a rutin.
én már elég rutinos vagyok, de azért még koncentrálnom kell, hogy tudjam, mikor mit lehet csinálni. szépen előkészülök az egészre, és akkor egyszer csak kibújok, és belemerülök, és sodródom. és tudom, hogy nem nagy ügy. legalábbis tudom, hogy nem kéne nagy ügynek lennie, de egyelőre még azon a szinten vagyok, hogy egy kicsit igenis nagy ügy. ezért aztán néhány percig tart csak, általában.
most eszembe jutott egy jó hasonlat: olyan, mint a víz alá merülés. jó nagy levegőt kell venni, de akármekkora levegőt is vesz az ember, hiába, ha nincs meg a rutinja. és ha nincs meg, akkor ugye muszáj feljönni új levegőért. és továbbgondolva ezt a hasonlatot, úgy képzelem el, hogy feljönni mindig muszáj lesz. egyetlen egyszer nem lesz muszáj, de akkor már mindegy lesz.
hát szóval én mostanában azért még elég sokszor jövök fel levegőt venni. idegen a víz, akárhogyan is. de muszáj megszokni. mindenkinek muszáj, erre már rájöttem.
de továbbra is a vizes hasonlatnál maradva... a víz alatt nem jó, szerintem. nem szoktam még hozzá, ez tény, de szerintem ha majd megjön a rutin, nekem akkor sem fog tetszeni. mert a víz alatt rosszabbul lehet látni, mert a víz alatt nehezebb mozogni, beszélni meg aztán végképp nehezebb... mindent nehezebb. azért aztán csak saccolni lehet, hogy mit akar a másik.
így aztán arra jutottam, hogy elég rosszul van ez kitalálva. de hát aki nem bukik le a víz alá, azt kinevetik. szó szerint, és átvitt értelemben is - ha el is fordulnak közben, azért azt érzi az ember, ha nevetnek rajta. és bármit is mond, nem tud nem foglalkozni vele. én legalábbis nem tudok.

de egyelőre még nem bánom, egyáltalán, hogy nem tudok sokáig lent maradni. mert mindig jó feljönni, és újra látni a milliónyi színt, az éles körvonalakat, az erős fényeket és a sötét árnyékokat, meg hallani a nyüzsgést, látni a mozgást, érezni a szelet... mindez nincs a víz alatt, és nem is értem, a többieknek hogy nem hiányzik.

2009. júl. 26.

» .41: már egészen hozzászoktam az esti sétákhoz, pedig eleinte nem szerettem őket, mert nagyon sok a szúnyog, hűvös a levegő és sok az autó. mindenki ekkortájt ment haza a családjához, és órákig csak állt a sor mindig. folyton nagy zajt csaptak, dudáltak és kiabáltak. de aztán megszoktam és megszerettem. volt egy jó nagy pad, de sosem ült rajta senki. én időnként leültem oda, és csak úgy néztem az autókat meg a vezetőjüket. egész csomó arcot láttam. ideges arcokat, kimerült arcokat, türelmes arcokat, türelmetleneket, szórakozottat is néha, meg olyat, ami már jó sok évet hordott magán. ezek voltak a legérdekesebbek, mert semmit nem lehetett leolvasni róluk. csak a sok évet.
szép lassan beesteledett, ahogy üldögéltem mindig a padon. és egészen érdekes volt. egy idő után már fogyni kezdtek a kocsik, kigyúltak a lámpák, és az utca fölött enyhén vörösessé változott a fekete égbolt. egyre csak lassult minden, már nem rohant haza senki, csak könnyed léptekkel sétált, az autók is barátságosan döcögtek végig a sávjukban, a kóbor kutyák szimatoltak egy darabig, aztán kerestek egy kisebb bokrot, és leheveredtek a tövébe. végül aztán szép lassan elaludt mindenki, és csak egy-két autó szállingózott arra időnként.
ekkorra viszont már olyan jól bevackoltam magam, hogy nem sok kedvem volt felkelni. volt egy jó vastag pulóverem, azt vettem fel, úgyhogy nem fáztam annyira. de időnként nagyon lehűlt a levegő, és a fogaim megállás nélkül vacogtak. ilyenkor óhatatlanul eszembe jutott, hogy mi lenne, ha véletlenül megfagynék, és nem ébrednék fel reggel? szörnyű lenne. az első járókelők bizonyára elborzadnának, hívná valaki a mentőket, talán még valamelyik újság is írna rólam. aztán a pad megint üresen állna, mint ahogy eddig is üresen állt. nem nagyon szeretek erre gondolni. múltkor viszont az jutott eszembe, mi van akkor, ha én felébredek ugyan, de a város nem? de azt hiszem, ilyen nem létezik.